A sorozat összetartozást jelző szimbolika. Színekből és formákból rendszert alkotó kódrendszere, városunkat az irodalmán keresztül rajzolja meg. Itt élünk, városunk régi s új történetei itt hagynak nyomot Budapest négyszögletében. Alapszínek és színterek, vonalak, metszéspontok: ez a mi geometriánk.

Magyar írók és költők Budapest vonatkozású sorai színekként és formákként elevenednek meg képekben, illetve objektekként – Forrai Ferenc Négyszöglet-Budapestje.

Forrai Ferenc sajátos világában a formák jól körbehatárolhatóak, pontos jelentésük van. Jelrendszere szimbolikus alapformákból és hozzájuk társított színekből épül fel. Munkáiban mindig összehangolt, átgondolt konstrukciók felépítésére törekszik. Benyomásokat, élményeket, adatokat gyűjt, majd ezek rendszerezését követően, kapcsolódások, kölcsönhatások megfigyelése során alakul ki benne az összefüggések ilyen irányú tömör megfogalmazása.

Grafikai sorozatai gyakran kötődnek a szépirodalomhoz és különösen a versekhez. A magyar írók és költők Budapestről szóló sorait megidéző munkája, a Négyszöglet – Budapest is ilyen, amely során 74 szerző 74 művét dolgozza fel. A Hype and Hyper magazinban február közepén indult sorozat eddig megjelent részeiből, 38+1 rajzból és az ezekből készült néhány – fém (alumínium, vas), műanyag, üveg – tárgyból idén októberben egy igazán különleges kiállítás nyílik.


2016-ban kezdődött – négy város, négy szín, egy metszet

A betűképek, A vonal alatt és a Formaváros után, a Design Hét Budapest keretében a Négyszöglet volt Forrai Ferenc negyedik kiállítása 2016-ban, amely a rendezvénysorozathoz kapcsolódóan, a Visegrádi Négyek országait vette górcső alá. A cím összetartozást is jelöl. A nemzetek és kultúrák hovatartozását, azonosságát a sorozat formákból és színekből szerveződő sajátos kódrendszere mutatja be, a magyar, a cseh, a szlovák és a lengyel irodalmon keresztül.

Három éve, a budapesti Lengyel Intézetben, a későbbi rajzok megfejtéséhez szükséges szimbolikát, a gondosan felépített struktúráját mutatta be, ezzel egyúttal előrevetítve a következő évek kutatásának alapjait – milyen eszköztárral fogja megrajzolni a négy nemzet irodalmából megfogalmazott gondolatokat, érzéseket. Városlakók négyszer: Varsó, Prága, Pozsony, Budapest. Négy város, négy szín, egy metszet. Négy ország négy városának négyszögesítése, közös halmaza.

FarkaS-Zentai Lili

Négyszöglet – Budapest

Megbillent a föld, éles szögben húzott tusfeketék rajzolnak határt,
a szigorú vonalakon talán egy sál lilája.
Ha fölöttem, ha alattam, mint egy sziget az égben.
Itt lakom én. Budapest.

JÓKAI MÓR

Budapestnek emlékül

A királyi várlak

„Itt fognak pompázni, várva néhány évre.
Addig is páratlan külső arczulata:
Erdősötétbül kimagasló palota.
Három sor ablaka csaknem szembe láthat
Az ország házával: s izenetet válthat”


Margit-sziget

„Kék Duna közepén a zöld Margit-sziget,
A paradicsombul idetévedt liget.
A rózsák hazája, fülemülék berke,
Csábító tündérek tüneményes kertje.”


Budapest a Gellérthegyről

„Tüneményes látvány Budapestnek képe,
A Dunán uralgó hegytetőrül nézve.
Közbül a szélesen elterülő folyó,
Tükrén az egymással versenyző sok hajó;
Átívezve álló hidaknak jármátol:
Megszakítva a zöld sziget virányától.”

ARANY JÁNOS

A tölgyek alatt

Margitsziget

A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
„Áttörve” az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.

A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ –
S vígan madarásztam.

A tölgyek alatt
Több egykoru társsal
Madárfiakat
Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
Zizeg a kis bogrács –
S ha bealkonyodott,
Haza már egy ugrás.

A tölgyek alatt
Örömest valék én,
Bár a madarat
Hagytam utóbb békén;
Gyermeki önző
Korom' ifju ábránd
Veszi ösztönző
Szárnyára, s tovább ránt...

De tölgyek alatt,
Valamerre jártam,
Szűlőhonomat,
– Csakis ott – találtam;
S hol tengve, tunyán
Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kanaán,
Nem lett honom a föld. –

A tölgyek alatt
Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merűlök;
Hajó-kerekek
Zubogását hallom...
„Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!”

A tölgyek alatt
Im, meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg...

A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen bár,
Tölgy lenne a fejfám!

1877 augusztus 5.

MURÁNYI-KOVÁCS ENDRE

Érkezés

A pesti körutakat járom újra
Az emlékképeket nem kergetem:
Egy évtizednyi szenvedés borítja
Őket s harcosra fordult életem.

Nem tűnt ifjúság lengeti árnyékát
A régi házak, romfalak felől,
De új munkáknak alkatói láza
Szólít megtért magyarnak emberül.

A vén Duna fölött ím új híd ível
S hirdet hitet, acélos életet…
Szabadság! melyről egykor álmodánk
Most milljóknak zengő igéje lett.

A távoli éjszakák után a nap
Reményt lövell felénk s újult kedvet
S minden tétova kételyt elvet
A rom felett sugárzó pesti ősz.

MÁRCIUS 15. – Petőfi Sándor

15-dik március, 1848

Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig láncotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!... már ezentul
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.

Ott áll majd a krónikákban
Neved, pesti ifjuság,
A hon a halálórában
Benned lelte orvosát.

Míg az országgyülés ott fenn,
Mint szokása régóta,
Csak beszélt nagy sikeretlen:
Itt megkondult az óra!

Tettre, ifjak, tettre végre,
Verjük le a lakatot,
Mit sajtónkra, e szentségre,
Istentelen kéz rakott.

És ha jő a zsoldos ellen,
Majd bevárjuk, mit teszen;
Inkább szurony a szivekben,
Mint bilincs a kezeken!

Föl a szabadság nevében,
Pestnek elszánt ifjai!...-
S lelkesülés szent dühében
Rohantunk hódítani.

És ki állott volna ellen?
Ezren és ezren valánk,
S minden arcon, minden szemben
Rettenetes volt a láng.

Egy kiáltás, egy mennydörgés
Volt az ezerek hangja,
Odatört a sajtóhoz és
Zárját lepattantotta.

Nem elég... most föl Budára,
Ott egy író fogva van,
Mert nemzetének javára
Célozott munkáiban.

S fölmenénk az ős Budába,
Fölrepültünk, mint sasok,
Terhünktől a vén hegy lába
Majdnem összeroskadott.

A rab írót oly örömmel
S diadallal hoztuk el,
Aminőt ez az öreg hely
Mátyás alatt ünnepelt! -

Magyar történet múzsája,
Vésd ezeket kövedre,
Az utóvilág tudtára
Ottan álljon örökre.

S te, szivem, ha hozzád férne,
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjuság vezére
Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége,
S díjazva van az élet...
Napoleon dicsősége,
Teveled sem cserélek!

Pest, 1848. március 16.

KASSÁK LAJOS

A túlsó partról

Budapest, ma láttalak először fényben
hogy lefelé jöttem a hegyről
hol barátaim élnek emlékeik közt
kertek sűrűjében a házuk.

Messze egy kék torony állongott a ködben
ó, bús visszhangtalan kiáltás
a Duna felett akkor vérzett el a nap
s íme, felragyogott a város.

Árulók és orvgyilkosok áldozata
két arcod mutatod egyszerre
egyiken feslik a megifjodott élet
másikon fagyott vér sötétlik.

Hirdetem, hogy bontogatod már szárnyaid
s ha az éj barlangja kitárul
lámpáid gyöngyfüzére világítja meg
az utat, min félve baktatunk.

1945. február

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Üllői-úti fák

Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát
higyjék örök az ifjúság
Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.

SZABÓ LŐRINC

Szivárvány Pest fölött

A vihar elvonult. Kilépek
a kapualjból, ahová
bevert a zápor. Már csak egy-két
elkésett csepp zizzen alá

a kék égből… Hogy kiderült a
mennydörgő nyári délután!
Tele megint az út, a járda
és minden friss lett és vidám.

Indulok. Egész negyedórát
vesztettem a kapu alatt.
Sietnék, de máris megállít
szép varázslóm, a pillanat:

végesvégig lángol az utca,
mint egy kigyulladt nagy tükör,
s a végén, lent, a Margithídnál
az alkonyi nap tündököl

és szinte leolvad a földre
és új tengert gyujt az arany
ablakokon s a nedves aszfalt
párolgó pocsolyáiban.

Sietnem kéne, de csak állok
és nézem az arany napot
s mikor szemem már belesajdul
és könnyezve elfordulok,

kelet felé a szürke város
felett új színjáték fogad:
két óriás kar fut az égre
s parázsló ívben összecsap

és Újpesttől Csepelig érnek
a puhán izzó félkörök
s én szédülve, káprázva állok
a nap s a szivárvány között.

S égni szeretnék, szállni én is,
szín lenni, válasz, üzenet,
tükrözni, hogy mily gyönyörűek,
jelt adni, amit értsenek,

és majdnem sírva fakadok, hogy
a szépség milyen idegen:
nem értem ezt a ragyogást, és
ő sem tud az én nyelvemen.

És sápad, kihűl a szivárvány,
kialszanak a pocsolyák;
fájva és megbékülve, lassan
megyek a dolgomra tovább;

de azért melegebb a szívem,
melenget, őríz valamit,
egy boldog percet, melyre vissza-
gondolni mindig jólesik.

CSUKÁS ISTVÁN

Egymásra úszó képek a Kolosy térről

A tér Óbudán van, beszorítva a folyó és a hegyek közé, kétoldalt elzúg mellette a forgalom, elzúg mellette az élet, kopott kövei között vedlett fák állnak, éjszaka kiköhögik a port, a benzinszagot, kínlódva ózont csinálnak belőle. Semmi kis szürke tér, nekem mégis kedvencem, mondhatnám, hogy apró szerelmem, ha ez egy térrel kapcsolatban nem lenne túlságosan furcsa!
De valóban olyan furcsa-e? Miért ne lehetnének az embernek e világban ilyen szerelmei is? Hiszen már az elején úgy kezdődött, mint az igazi szerelem. Mikor Óbudára költöztem, s felfedezőutamon megpillantottam, egy csapásra megszerettem! Dobogó szívvel megálltam a piac sarkán, s gyönyörködve néztem az összetákolt, kátránypapírral fedett bódékat, az asztalon pirosló manósipkát: a cseresznyepaprikát, a felfújt képű almát, a lányos zöldbabot, a bársony csikóorrhoz hasonló gombát, és a többi földi csodát, és nem tudtam betelni velük! Segítségül hívtam az orromat is, és mámorosan beszívtam az illatokat: a füstölt hús, a savanyú káposzta, a kapor illatát, mint egy kábítószeres. A komor falak-évek között feltündöklő darabka gyerekkor volt a piac. Rögtön otthon éreztem magam! Kisimultak a ráncok az arcomon s egy kicsit a lelkemen is. Naponta lejártam, télen-nyáron, hőben-hóban, hűséges széptevő, a kofák mosolyogva fogadták köszöntésemet, elnézően figyelték téblábolásomat. Lassan kóstolói rangra emelkedtem, jutalmul a hűségemért, ami azt jelentette, hogy itt is kaptam egy falat kolbászt, ott is kaptam egy szem szőlőt, csak hogy el ne vigyem az álmukat. Játékos és tiszta szerelem virágzott bennünk e csöppnyi piacon, ahogy kell, s amitől el lehet viselni az életet.
A szerelem nem múlt el, ott van ma is a szívemben, vagyis nem én lettem hűtlen: a piacot bontották le. A bódék eltűntek, néha elképzelem, hogy kátránypapír szárnyukkal felrepültek az égbe, s magukkal vitték ámuló éveimet.
Tudom én, hogy elzúg az idő, s amit épphogy megszerettünk, eltűnik. Eszemmel fel is fogom a változást, józanul s kíváncsian nézem az alakuló újat. Nem vagyok érzéketlen a változó iránt. Jól tudom, hogy nem lehet s nem érdemes megállítani az időt, mert úgy van bölcsen elrendezve, hogy múlik: sebeket gyógyítva, új izgalmakat ígérve. A változó idő az én közegem is, reményem és vigasztalásom. Úszom benne bátran én is, vagy csak evickélek, de mindenképpen előre, ahogy minden normális halandó teszi.
A régi piac helyén modern, takaros, tiszta csarnok áll, a zónapörköltet lehelő kiskocsmák helyett higiénikus büfék; műanyag rekeszekben a gyümölcsök, kifényesítve, megmosdatva, a manósipkák s egyéb bohóságok eltűntek a Köjál szigorú pillantása elől. Szép az új piac? Szép! Felzárkózott az európai színvonalhoz, büszkék lehetünk rá!
Hogy nem járok le immár az új piacra, az meg az én bajom. Nem is tudom, hogy mi a bajom. Hogy elszállnak az évek? Erről az új piac nem tehet, s magam még erőm teljében vagyok, derűsen nézek az elzúgó időre: volt-nincs! Talán, hogy szívemben lassabb a változás, ott él, virul a régi piac változatlanul s amíg élek: örökké!
De hát ez sem olyan nagy baj! Ennyit igazán elcsenhetünk az örökkévalóságból! Mert az is a miénk, ami holtágként visszakanyarodik, ellentétesen az elmúlással, ellenkezve minden józan ésszel, kiteljesítve rövidke életünket: az emlékezés, a halhatatlan vigaszág!

JUHÁSZ GYULA

Magyarok Pesten

Andrássy útján a fanyar tavasznak
Zöld aranyában égnek a tetők,
Piros, kék gömbök szállnának magasba
S rövid pórázon csak libegnek ők.

Ó mennyi pompa, mennyi fény és mennyi
Hiúság baktat csillogó uton,
Piros, kék gömbök módján fönn lebegni
Az élet színén, büszkén, ámulón.

De egy sarokban, az árkádok alján
Megállít két bús bálvány, két anyó.
Matyóhímzéssel jöttek Pestre, tarkán
És most delelnek: előttük motyó.

A tavasz napja minden ragyogása
A tarka hímzésen táncol, kacag,
Ott tündököl, mint Ázsia varázsa
S a tömeg elmegy mellette, a vak.

Ők lelküket hímezték álmodozva
E szép holmikba, ősi vágyakat
Szőttek beléjük s e keleti pompa
Az egyetlen, mi nékik megmaradt.

A két bús bálvány mozdulatlan árván
A robogásos útra rámered.
Oly furcsa nékik mind e lárma, látvány,
Testvéreim ők s itt idegenek.

JÓZSEF ATTILA

Külvárosi éj

A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.

Csönd, - lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.

S olajos rongyokban az égen
megáll, sóhajt az éj;
leül a város szélinél.
Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.

S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.

S odébb, mint boltos temető,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
őrzik ezek az üzemek.

Egy macska kotor a palánkon
s a babonás éjjeli őr
lidércet lát, gyors fényjelet, –
a bogárhátú dinamók
hűvösen fénylenek.

Vonatfütty.

Nedvesség motoz a homályban,
a földre ledőlt fa lombjában
s megnehezíti
az út porát.

Az úton rendőr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol előre
és mint a macska, fülel hátra;
kerülő útja minden lámpa.

Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
ő nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.

Akár a hült érc, merevek
a csattogó vizek.
Kóbor kutyaként jár a szél,
nagy, lógó nyelve vizet ér
és nyeli a vizet.

Szalmazsákok, mint tutajok,
úsznak némán az éjjel árján –

A raktár megfeneklett bárka,
az öntőműhely vasladik
s piros kisdedet álmodik
a vasöntő az ércformákba.

Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy’ mászna! Mocorog
s indulni erőtlen...

Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
- sikló pengét a győzelemre,
óh éj!

Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.

TÓTH ÁRPÁD

Körúti hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

SIMON MÁRTON

A tagadás gyakorlása

Ez nem törölköző, ez a pulóverem, amibe beletörlöd az arcod,
pedig rajtam van. Ez nem pont így volt, de emléknek így is elég.
Ez nem szép, ez csak egy lilafoltos cigarettapapír, hagymát vágtam
mielőtt sodortam, lila hagymát, ez az égő lila semmi.
Ez nem az agyam, ez az instant kávé, ez nem az éjszaka lesz,
csak majd kikapcsolom a monitort. Ez nem csend, csak a polcra dobált
könyvek gerincét olvasgatom hátradőlve. Ez nem az, hogy tényleg
nem vagy itt, hanem csak mondjuk kimentél előre, mert mindjárt
kész a fürdővíz, én meg mondtam, hogy jövök rögtön, de ezt még,
amíg vetkőzöm, meghallgatom. Valami zenét. Ez mondjuk annak a szövege.
Illetve nem pontosan, de versnek így is elég. Ez nem is zene,
ez csak valami, amit vetkőzés közben magamban mondogatok,
olyan halkan mintha csak a lila szám remegne a túl sok úszástól.
Ez nem vers, ez a szembe házról – bontják vagy épül – a szélben
elszabadult hét emeletnyi zöldes, műanyag védőháló, belegabalyodtam.
Ezeket mondom, miközben a gerincedre, a meztelen hátadra gondolok,
és valamire, ami mint egy befejezetlen mondat, be nem váltott ígéret,
most már mindig lesz köztünk. Aztán meg arra, hogy ha védőháló,
miért nem véd meg semmitől.

2010

JÉKELY ZOLTÁN

Budapesthez

Ott, ott, hová az alkonyat s a hajnal
szokott vetítni fátylas színeket,
milyen jó volna most boldog sóhajjal
suhanni a fehér tornyok felett!
Ihol a szárnyam, vágyam szárnya! Vaj ha
madár lennék, repülhetnék-e jobban?
Mind ott kóvályog lelkem, ott bolyong
a tornyos domb körül, az ablakokban,
s a vár körül, melyet mint kék korong
planéták testét, köd tart fél-burokban.

Itt vagy, város, előttem és alattam,
tágult szemembe gyömöszöl a tér;
nézlek a hegyről, melyre felszaladtam
horizont-fejtő őszi távlatér’.
Talán enyém leszel e pillanatban!
Látom ismert utcáid, kupoláid,
most kelnek ki ködből a házsorok;
multat keresnek az új paloták itt,
s rekonstruált, csúcsívű templomod
Mátyás kardos korába visszavágyik.

S mind nősz időben s térben magasabbra,
hatalmasodsz a síkon s halmokon;
nagy éjszakánkban tündökölsz, harapva
a vak homályt, mint tengeri torony;
vigyázz, milyen fényt szórsz e földdarabra!
S e roppant morgás: ezrek lihegése,
rohangáló robotja úgy szakad
össze egyetlen vad dörömbölésbe,
mint zengő tengerbe a sok patak,
s e zúgásnak nincs kezdete, se vége.

Benne enyészik, pusztul, benne fő szét
anyám szava; vajon kihallom-e?
s a többi hangot, a sok ismerősét?
Roppant moraj, életnek eleme,
nekem ördög-malom, süketítő gép.
S így keverednek itt, így porladoznak
csillanva néha a kis életek,
az életünk: zúgó, melyet e poshadt
morotva szomjasan magába vett;
maradtunk volna meg magányosoknak!

Körúti csillogás – Buda homálya;
aszfalt-kaland – esti zongoraszó;
éhes fehérnép – múltbeli leányka;
lebuj-kávéház – szűz éjjeli hó;
ezek között vergődtem én zihálva.
S hányszor baktattam haza éjjelente,
hogy lelkemben halál-vigasz fogant;
hányszor töltött meg sajgó végtelennel
rossz éj után a hajnali harang
a semmisülés kéjét megjelentve!

Mégis jó élni! Nem dicsőbb halálért,
mint ez, melynek babéra fenyeget;
hisz mintha máris más világba járnék:
itt lajstromozom emlékeimet
hazámból, mely tünőben, mint az árnyék.
Így élek itt már kilencedik éve
– nonum prematur –, budapestivé
nem a körútak párizs-színű fénye,
de azzá érlelt a sok drága vér,
törökverők, honvédek régi vére.

S hányszor véltem Reviczky bús alakját
látni magam előtt! S szegény Krúdy
hányszor suhant mellém, forgatva botját!
S itt aluszik Kuncz Aladár, Ady.
Ez nem elég? Miért panaszolok hát?
Nosztálgia mért kínoz, mi a mágnes,
mely furton-fúrt kék messzeségbe von?
Mintha a ködbe gyenge lámpa égne
s apró gyertyák mindszenti sírokon –
Micsoda üzenet, micsoda láng ez?

Addig? barátok, tűnő nők emléke;
erkélyek, tornyok utcák magasán,
valcer-foszlányok, melyekben a béke
s a századvég él túl önnönmagán:
zsibongjatok bennem tovább ti kéken!
Így ballagjunk a dombok őszi hátán
makk-hullós útakon, ösvényeken,
arra, hol annyi közt aluszik árván,
aki most lesz mind kedvesebb nekem,
hideg földben, lassan agyagra válván.

E földet és e várost, melyet – ámbár
szent vérrel oltottak be századok,
hideg maradt, mint rózsaszínű márvány –
porló kis tested, szülői halott,
sírocskád tette második hazámmá.
Te oltottad be minekünk a dombot,
ott, ahol alszol három éve már,
te könnyes szív, aggódó ráncú homlok!
Izgága testünk nyugtot ott talál,
ha meghúzzák a fekete harangot.

1937

SZERB ANTAL

Budapesti kalauz marslakók számára

Lánchíd

Talán először őt méltóztassuk. Budapest a nagy hidak városa. A Lánchidat a mult század elején építették, sok évtizeden át, őszinte kollektív lelkesedéssel. Róla énekelte a költő, az egyébként ismeretlen Vidor Emil, az Athenaeum 1842-es évfolyamában:

Hullám alá ott künn magot temettek,
Melyből – dacos habok piruljatok! –
Maholnap hajh a szellem fegyverének
Nagy győzedelmi íve kelni fog!
Nyakát a' vén folyam békén lehajtja,
Melly oly sokáig délceg 's büszke volt,
A honfiak nagyobbat ünnepelnek:
Az ész előtt egy nemzet meghajolt.

A Lánchidat valószínűleg mind a négy évszakban építették, de azért mégis főképp téli híd. Téli és esti, fekete a jellegzetes színe, meg az a csokoládé-barna, ami a nagyvárosi aszfalt, ha vizes. És azért is téli híd, mert az elődje nem volt téli híd. Azelőtt hajóhíd kötötte össze Pestet Budával, azon sétált Virág Benedek, a szent öreg, lelkes társaival. Télen a hajóhidat szétszedték. De akkoriban a Duna még gyakran befagyott és az emberek átkorcsolyáztak Budára. Ha nem fagyott be, csak zajlott, egészen Bécsig kellett felkerülni annak, aki, mondjuk, a Krisztina-téren akart vacsorázni. Valószínűleg.

A Lánchíd, amint látja, Uram, empire-stílusban épült, mint az egyik oldalon az Alagút bejárata és a másik oldalon a Főkapitányság. Általában Pestnek két történelmi rétege van: a barok, amely az alapvető katholikus és német polgárság lelke, és az empire, amely egy nagy magyar lendület emlékét őrzi, egy lendületét, amely azóta a semmibe enyészett. Itt, az Alagút és a Főkapitányság között, még megvan valami belőle. Ha a nádor lenézett palotájából, száz évvel ezelőtt, ezt a képet látta. És sóhajtva Széchenyire gondolt, akit ő csak Stefi gróf néven becézett. Azután visszatért íróasztalához, konok munkakedvvel, mint Habsburg ősei.

A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla.

Ne nézzen jobbra és ne nézzen balra. Ön csak a Főkapitányságra nézzen, az szép és arányos és hallgatag. Ne nézze az Akadémiát, hogy olyan dühösen és makacsul méltóságteljes, mint tudományos életünk. Szólítsa kegyelmes úrnak, bár lehet, hogy csak méltóságos, de jobb, ha az ember óvatos. És ne nézze a Gresham-palotát. Szegény valamikor merész volt és fiatal. Így élünk mi is, pesti lelkek, mint a Főkapitányság, egyfelől a hivatalos, másfelől a kommerciális fesz és pöf cifrái közt. Azért nem nézünk se jobbra, se balra.


Vár, bástyasétány

Csodálatos, ez még megmaradt. Pedig ezt is lebonthatták volna, mint a Tabánt, mert ez is szép. Nagyon szép az egész Vár. A Bástyasétányon tábornokok sétálnak és valamikor az ő oldalukon elmélte ki az alapelveket széles kalapja alatt ifjúságunk nagy mestere, Pauler Ákos. Azóta már fiatal angyaloknak mondja: Veszem például ezt a csillagot. Amikor kedvenc szavát kimondja: „úgy-e”, rábólintanak a mennyei karok és rendek. Az alapelveket már elfelejtettük, a tábornokok megmaradtak, és a kilátás a budai hegyek zengő amphitheátruma felé.

A szerelmek itt szoktak kezdődni, Uram, miért, miért nem, ki tudja. Talán a tábornokok ihletik a tudatalatti rétegeket, hogy a hazának katona kell. Az ember leül egy padra a hölggyel, majd megfagy, csak a szíve fűti. Néha egy ápolt kiskutya felugrik kettejük közé a padra, érdeklődik, hogy meddig jutottak. Megnyugvással veszi tudomásul, hogy már elpattant az első csók, az a bizonyos nem is nagyon kellemes, mert az ember még egy kicsit fél a közvetlen következményektől (talán pofon), és a távoli következményektől (talán házasság), de mégis túl kell esni az első csókon, ha az ember el akar jutni a másodikig. Sok végzet indult itt útjára, Uram, és lent kézlegyintve kongott a Krisztina-templom bölcs harangja.

És most Isten vele, kedves kartárs. Látom, már az óráját nézi, haza kell mennie. Tiszta téli éjszaka van, Budapest felett fehéren izzanak közös ismerőseink, a csillagok. Ne felejtse el, hogy a Lant mellett egy kicsit balra kell térni, és adja át üdvözletemet a Kis Medvének. Remélem, jó utazása lesz a világűrön keresztül. Isten Magával.

RADNÓTI MIKLÓS

A Duna partján

Este van, novemberi este...
S a feketén villogó Duna vize,
Mint egy fáradt vándor teste,
Lomhán nyújtózott ki amarra, messze.

A mélységes Csöndet megszakítja
Egy-egy munkás káromkodása
Azután ujra csönd – csönd...
S a sötét víz halk mormolása…

A hídpilléren két színes lámpa ég,
A híd alatt komor sötét...
S a vízen a kétszínű hosszú árnyék,
Mintha, mintha az Élet partján állnék…

A kétszínű Életnek partján...
Kétszínű Életnek útján...
S alattam a víz morajlása
Olyan, mint az Élet folyása...

1925. november 17.

VAJDA JÁNOS

A városligetben

Ha a városligetben járok,
S az ég derült, a nap ragyog,
Oly szépnek látom a világot!
Oly boldog, oly vidám vagyok.

Mint hányt-vetett hajós a révben,
A gyermek anyja kebelén,
Sebzett vad a tó gyógyvizében:
Magamat itt úgy érzem én.

Itthon vagyok; ez az én fészkem.
Füpamlagomra heverek.
Olyan vagyok (és voltaképen
Ki boldogabb?), mint a gyerek.

Egyszerre örülök a létnek,
És szinte nem fogy a csodám:
Hogy is láthattam oly sötétnek?
S magamba gondolom, no lám,

Van, van igazság mégis itten!
A földi sors mértéke jó.
Bár neked itten semmid sincsen
Mindabból, ami elmuló;

Sajátod e véges határban
Nincs egy arasznyi földdarab:
A mindenség közbirtokában
Mégis te vagy leggazdagabb.

Tán a vagyontul függ itt minden,
Hogy amivel bírsz, mennyit ér?
A telekkönyv itt szíveinkben;
A fő, hogy abba mennyi tér?

Mi haszna süt a nap a tóba,
Ha ronda, sáros a szine?
Mit ér a vaknak a színpompa,
Süketnek összhang, dal, zene?

Minek neked parányi részlet,
Ha tied az egész világ?
Téged, felséges szép természet,
Oly dicsőnek, mint én, ki lát?

E tiszta szív kristálytükrében
Te örömest nézed magad.
Gyönyörködöl, hogy olyan épen,
Oly hűn, amint vagy, visszaad.

Nem, többé nem panaszkodom rád,
Hogy mért nevelted fiadat
Olyan hasonlatosnak hozzád,
Oly nyílt, igaznak, mint magad.

Az élet álnok versenyében
Volt e miatt sok, sok bajom.
De megvan érte, látom, érzem,
A mérhetetlen jutalom.

Mi egymásé vagyunk. Egymásban
Élünk, találjuk örömünk.
Ismerjük egymást; fény s homályban
Találkozunk, ölelkezünk.

Itt van egészen - a szememben
Megannyi gyémánt harmatod.
Aranyhajával itt szivemben
Fürdik, szűz meztelen, napod!

Legdrágább kincseid kinálod,
Szemérmes kebled fölnyitod;
Elrejtett bájaid föltárod,
Nincs köztünk semmi fesz, titok.

Mi értjük egymást; ez az erdő
Az én királyi palotám;
E mennyezetes mohos csertő
Trón, bölcső, páholy, nyoszolyám.

Virág - illatlehelletével
Fényével a meleg sugár,
Köszöngető lomb néma jellel,
Édes-bús dallal a madár;

Ölelgetésében a pázsit,
Pillangó játszi röptiben,
A szél, mely fürteim közt játszik,
Csókjaiban beszél velem.

A nyári égbolt arenája
Vándor-szinész felhőivel,
Az üstökös lovar pályája
Tündéri színműt játsznak el...

– Így mulatunk, így édelgünk mi
Ketten, magunkban, egyedül;
Vigyázva, hogy ne lásson senki,
És a mulatság sikerül.

Mert persze, persze a ligetbe
Én rendesen korán megyek;
Mikor még nincs megfertőztetve;
Nem járnak ott még - emberek..

GRECSÓ KRISZTIÁN

Mellettem elférsz

a Vörösmarty utca sarkán voltunk, valami kávézó mellett.

(…)

A sarki reflektor előtt vékony lány állt, a reflektor felé nézett, amiben kigyulladt az első cella. Egészen közel volt hozzá, nem mozdult, állt szemben a fénnyel, nekünk háttal.

(…)

Kigyulladt a reflektor, a vastag fénysugár közelről világította meg a lányt, nagyon erős volt, körbevonta egészen, pillanatra nem látszott a teste, teljesen eltűnt a fénynyalábban.

(…)

A lány előjött a vakító fényből: mintha vízfal mögül lépett volna ki. Felénk fordult, napszemüveg volt rajta. A táskájába nyúlt, pálcát vett elő, széthajtotta. A fehér bot összeugrott, a lány megkopogtatta maga előtt a járdát, kikerülte a reflektort, és elment. Aki vak, az nem sötétet lát, nem lát semmit,

TÓTH ESZTER

Látkép a Piarista-köz keretében

it is vihetnék innen el,
ha meghalnék, a túlvilágra?
Egy képet kéne vinnem el,
a városból szépen kivágva.

A Piarista-közön át
ha kinézünk a túlsó partra,
Buda szelíden köszön át,
és karját lágyan fűzi karba

Pesttel az Erzsébet-hídon.
A Gellérthegy felől a zöldek
szürkét ezüstbe simitón
jönnek, – s az egész egyre zöldebb.

Szemhéjaim zárt albumán
a kép a régi változatlan.
Megvan a híd a halk Dunán
s a táj s a drága pátosz abban.

Sebzetlenül, hibátlanul
öörökre őrzöm ezt a képet:
csúf romra szét hiába hull
a valóság, a szerte tépett,

én elviszem, ha meghalok,
a képet, mintha épen állna, –
elkérik majd az angyalok,
s felakasztják az ég falára.

KÉPES GÁBOR

Üzenet 1.

Szeretem ezt a várost
a recsegő-ropogó Böske-hidat
a korosztályos rozsdát
a Szabadság-szobor elzöldülő arcát
hányinger kerülgeti
hány inger kerülgeti
a minden-cikázás placcán
az egyetlen magányos és nyugvó pont
én vagyok – várok
igen
várakozni gyűlölök de
szép így mert
szeretem ezt a várost
szeretem a káros dolgokat
a csontrágó barna löttyöt
az egymás ellen tüntető
pesti polgárokat
szeretek összekoccanni
szeretem ha megérintenek mások
negyvenéves sikoltozó villamoson
még a sósborszesz szagát is szeretem
akárcsak mint belenyúlni
mások ülés alá rejtett
rágógumijába

minek is tagadjam
fognyomod keresem

ZÁVADA PÉTER

Ahol megszakad

Kémlelni meg-megvillanó eget.
Fraktálokat: belül hány új határ van.
Utazni, venni villamosjegyet,
állni rohanó órák huzatában.
Belőled magamba áthallani
egy s mást – pár ködös képem, másom nincsen.
Kopottas portré, lámpa – asztali –,
köldökzsinór – nincs hová kifeszítsem.
Anyajeggyel az életvonalon
ingázni, leszállni tragédiáknál.
Ahol megszakad, filccel folytatom:
megrajzolom a bőr drapériáját.
Lemodellezni egy-egy érzeten,
hogy tűnik a hús-vér valóság léggé.
– mint teherdaru, csóválom fejem:
tán nem szerettelek. Vagy nem eléggé.

WEÖRES SÁNDOR

Építők

Szív dobban,
Szív dobban,
Kalapács koppan, tûz lobban.
Feszül az új híd, dörög az új gyár,
Virul az ország, újra él már!
Még-szebben,
Még-jobban
Kalapács koppan, szív dobban.Hej, rajta,

Hej, rajta,
Kezet ád új híd két partja!
Lobog a zászló, repül az ének,
Szivek a légben összeérnek.
Mély víznek
Két partja,
Nagy erős vashíd döng rajta.

KARINTHY FRIGYES

„Tündérlak Magyarhonban”

Gyönyörű Budapest

Tegnap este köd szállt le. Vacsora után az Úri utcán át ereszkedtünk le Lacival, Pest felé, gyalogosan, az ünnepélyes, embertelen csöndben, ami kapuzárás után úgy szokott Budaország utcáira omlani, mint valami groteszk hoffmanni hangulat, szentségtörés lett volna járművet keresni, aztán meg Laci minden háznak tudja a történetét ezen a vidéken, minden percben meg kellett állni, hogy pislogva meredjünk a régi ablakokra, maguk is finom és humoros illusztrációk, tollrajzok Gavarini keze alól, a romantikus szöveghez. Itt fogták el Hajmásit, aki éppen új lakását rendezte, boldog vőlegény, hogy nászágy helyett a vértanúk sorában töltse be végzetét – ott volt a kancellária, amott, a parányi ablakokból, az első német színház, a „Vörös Sün” vidám színésznőcskéi kandikáltak ki a szép kis Iskola térre.

Átvágunk az Ibolya utcán, s ahogy fél perc múlva kibukkan előttünk a Bástya, úgy állok meg, tátva maradt szájjal, mint akit fejbe vágtak. Laci, aki ismeri ezt a hatást, szándékosan vezetett erre, diadalmasan nevet, na, mit szólsz hozzá? Mindenkivel így vagyok, akit elhozok ide, akár külföldi, akár bennszülött, eláll a szavuk ettől a látványtól.

Nem, ez nem is igaz, ilyen nincsen – ez nem valóság, s ma már a festészet és grafika álomképeihez sem lehet hasonlítani. Az angol és amerikai illusztrátorok próbáltak valami effélét, a múlt század közepén, hogy az akkoriban divatos Poe-féle érzékfölöttiséget érzékeltessék – Ulalumét és Ultima Thulét – napjainkban avantgardista filmrendezők keresnek expressziós hatásokat a képzeletnek ezen a területén. A ködöt, mint valami kozmikus sugárzást, fűti át az alulról áradó fény, és a felhő fölötti és tenger alatti táj függönyén át csodálkozva dermednek vissza ránk Atlantisz szem nem látta tornyai. Mert olyan szűzi, olyan váratlan, olyan valószínűtlenül szép az egész, olyan délibábosan könnyű, olyan érzéki fényesen elvont, olyan ezeregyéjien gazdag, olyan utópisztikusan vernei és wellsi és Mars-beli és szaturnuszi, hogy fölötte a mennybolton a Nagy Gyűrű abroncsait s a Kilenc Holdak keringését keresed önkéntelen, s megfoghatatlannak gondolnád, hogy itt állsz, mielőtt láttad volna: nem is szemed fogta fel, elfelejtett gyermekkori álmod sötétkamrájából villant elő, vetült rá a káprázat ködfátyolára, mikor az utca sarkából kiléptél. Közelebbi emléket keresel, s egy nem népszerű francia író jut eszedbe: Supervielle, akit a szürrealisták közé skatulyáztak, hogy szóval kísértsék meg kísértetét idézni a valóságból és álomból csodálatosan kevert látomásainak: néhány novellájában álmodik így anyagot az erő, testet a lélek, mint ezen a képen itt, előttünk. S vedd hozzá Wagner ábrándvilágát a „Gesamtkunst” muzsikáló díszleteit, díszleteket varázsló muzsikáját, s kaptál kép helyett szürke szavakat, szférák zöngéje helyett zavaros zörejt.

Lefelé indulunk a lépcsőkön, s most belekerülünk a képbe, s kilépünk a színpad rivaldája elé. Este tíz óra és sehol eleven ember: ketten vagyunk a színpadon. Kár, hogy nem látjuk magunkat, különben kiderülne szerepünk, vajon shakespeare-i figurák vagyunk vagy elkárhozott lelkek az isteni színjáték "Infernó"-jából elkallódottan, a "Paradiso" lapjai közé egy színezett Doré-metszeten? Lassan közeledünk a rivalda lámpasorához, s valamely túlvilági perspektíva paradox törvénye egyre kisebbé zsugorítja közeledő alakunk, mögöttünk a háttér lépcsői és ablakai és tornyai és folyosói és árkádjai egyre magasabbra szökkennek. A láthatatlan közönség odalent, túl az orkeszteren, meg se mukkan, úgy látszik, éppoly lámpalázas ámulat fogta el, mikor a függöny felgördült, mint bennünket, néma szereplőket, a darabnál különb "mise en scène" statisztáit, akik megszégyenülve érezzük, hogy a rendező itt tökéletesebbet alkotott, mint az író, minden szöveg csak ronthat a hatáson, leghelyesebb, ha szépen, szótlanul átmegyünk a színen, és eltűnünk a kulisszák mögött.

Kanyargó, sötét lépcsők következnek, néhány nyomorúságos viskó, zsákutcák, aztán lejutunk a Duna-partra...

Hanem tréfán kívül, példátlanul szép ez a Bástya-részlet, ravasz világításával, s ha utána még csinálsz jó ülésű, halk járatú kocsin egy kis vargabetűt a gellérthegyi, esetleg Jánoshegyi kilátókra, hogy a ködön át küzdő holdfényben a Duna-kép kiterüljön előtted: elszégyelled magad, amiért üres frázisnak vetted a Budapestet először látó angol és francia vendég rajongását, s az obligát Baedeker-mondatot, „Budapest is a wonderful town on the both side of the Danube”, „Budapest est une ville admirable sur les deux cotées de Danube”. Baedekernek igaza van, ennél valami szebbet nehéz gondolni is, s Pen Club-beli angol ismerősöm találta fején a szeget, aki megállván a sziklafalon, tíz percig nem szólt, s aztán annyi telt csak tőle: "it is a fairyland" – uram, ez tündérország. Tündérország csakugyan, sőt „Tündérlak Magyarhonban”, ahogy ötéves koromban betűztem ki a péceli színlapon, hogy egy életen át ott zsibongjon bennem ez a két szó, felbukkanva mindig, amikor valami nagyon szépet akarok mondani. „Tündérlak Magyarhonban – suttogom magam elé – „Tündérlak Magyarhonban” – mondtam, amikor húszéves koromban a „feltündöklő” magyar költészet első új, merész versét elolvastam a Független Magyarország című néhai újság tárcarovatában – „Tündérlak Magyarhonban” – dadogtam, mikor Blériot elrepült a fejem fölött a Tattersallban, s „Tündérlak Magyarhonban” – dobbant a szívem, amikor kibukva egy áprilisi reggel viharfelhői közül, a Zeppelin fedélzetéről megpillantottam magam alatt a Citadellát s a Duna öt karperecét.

Tündérlak Magyarhonban – de mi az, senki se lakik falaid közt, elátkozott kastély? Ahogy a Lánchídhoz érünk Lacival, csodálkozva állapítjuk meg, hogy a világvárosi értelemben korai órák ellenére, egyetlen élő emberrel nem találkoztunk, íme, a kivilágított Tündérlak, tárva-nyitva álló kapuival, s egy nyomorult szerelmespár nem veszi a fáradságot, hogy legalább a magányt keresse fel ezen a színpadon. Odalent, a körutakon, a külváros sikátorai közt, a Városliget csenevész bokrai alatt, a Mester utca csapszékei körül nyüzsög az esti élet. A vár és a Bástya, közterek, akárki járhatja fejedelmi szépségeit – mit jelent hát ez a csend, ez az elhagyatottság?

Hogy mit jelent?

Vedd elő a közkönyvtárak polcairól az emberi szellem valódi remekműveit, Csend és magány árad lapjairól, ha kinyitod őket – régen láttak ezek a lapok fölébük hajoló, kíváncsi szemet.

A detektívregények lapjai közben kirojtosodnak a sűrű forgatástól.

Pesti Napló, 1935. október 22.

SZÉP ERNŐ

Margitsziget

Ma délután magamban
a hotel előtt űltem
regénnyel az ölemben
s mellemre bukott fejjel
olvastam és olvastam
s a könyv világos lapján
vadgesztenye-levélnek
árnyéka mozgott lassan,
egyszer csak észrevettem
hogy szemeim nem járnak,
csak néznek moccanatlan
a könyvbe és nem látom
a sorban a betűket
s nem tudom, mit olvastam
és mélységes sohajjal
felocsúdtam a könyvből
és a mutató újjam
a két lap közzé dugtam
s a balkezem lehullott
s lassan hintálta könyvem
s lábam keresztbetettem
és széjjelnéztem s láttam
hogy előttem a fűvön
egy fekete rigó jár
s mindig biccent fejével
és a mezőnek szélin
a virágágy szívében
a piros tulipánok
úgy égnek, mint a lángok
a lázadt napsütésben
s messzebb két néma ember
kaszál a hosszu fűben
s egyformán jár a karjuk
és a Dunán mögöttük
fényes fehér hajó tűnt,
egyet sípolt, még egyet
s a síp visszhangja elmúlt
és a part kocsiútján
sötét hintó futott el
úr, asszony ültek benne
s kék volt az ég fölöttük,
oly kék volt, nem tudom, kék.
Ültem, hallgattam, néztem
és az jutott eszembe
hogy egyszer meghalok majd
s többé sohasem élek.

BÁLINT GYÖRGY

Én vagyok a Város

Én a Városban születtem,
Fekete gyárkémények álltak mellettem őrt.

Azóta gépek és sínek nőttek belém
És nappali körutak gyilkos zenéje eközben,
mely mint ködbevesző partú, rengeteg
mocskos vizek habzó zúgása, olyan;
és esti kirakatok ordító fénye alatt:
én felmutatom a minden városok
Millió emberének örök-egy arcát.

Én automobilok és kavargó terek
őserdejében élek s nem ismerem a célt, ami után futok,
naponta háromezer ismerőssel fogok kezet
és nem találkoztam magammal soha még;
csak azt tudom, hogy enni kell,
hogy asszony kellene és hogy az Isten
nem én vagyok, de a zsebem és hogy a gerincem
és a tüdőm üvöltve fáj; hogy: „Pfuj,
nem érdemes”, és mázsás álmok gyötörnek éjjelenkint
tengerekről és Alpesekről és a Notre Dame
harangjának hangjáról és tiszta nők meleg szeméről;
és azt tudom, hogy mégis menni kell
és rúgni kell és röhögni a ronda korcsmaasztaloknál,
és a zsebtolvajokra is kell vigyázni, ez a törvény,
és élnem kell a város életét és a csikorgó, fekete
gépek életét, amíg bírom, hiába fáj a vállam,
és az autobuszok egy-útú oda-vissza futása én vagyok,
üres gyomrok, szoruló öklök, elsikkadt célok
végösszege és lelke megint csak én vagyok
és tompa zajban és kábult iramban:
én vagyok a Város.

FÜST MILÁN

Emlékezetül

Nincs ereje a lábatoknak többé,
Hogy a József-körúton sétáljon. Rég meghaltatok.
És veletek halt el a Nevetés barátaim s a szív
Ezernyi íze, bája, –

Hogy bugyborékolt tőletek az utca! - mindig is úgy képzelem:
Hogy lejjebb hajoltak a háztetők s a vén
Csókák is, ötvenévesek felűltek fészkükön az éjben
S nevettek rajtatok, –

A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva,
Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt,
E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben
Egy tréfakedvelő lotyónak, –

S amott hányt cigánykereket Frigyes, a Hős
S a langy Dezső emitt panaszra ment
Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt
És éppen én, ki legbúsabb valék, –

Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt,
De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett
S a könnyetekből őszi felhő, –

Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek,
De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben.
Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok?
Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenűl?
Bújósdit játsztok-e s félszemmel néztek éppen engem?
Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve
S oly hosszan néz utánatok?

Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elagott ember ő,
A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel,
De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon
Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában
S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt.
És jobbról is, meg balfelől
A hiábavalóság dalát zengték a kórusok.

NAGY LÁSZLÓ

A fekete fiúk

Kívül a városon fékszárat megeresztve
hujjogva hajtanak a szeneskocsisok.
Kőbül a patavas rúgja a csillagokat,
mécsük a kocsi alól holdként kisajog.

Futnak a fogatok s vaskosan mint a cölöp
állnak az ülés mögött fekete fiúk.
Fujják a rumszagot, hangszáluk nótát nem ad,
nézik, hogy sziporkákat vet a kocsiút.

Bódultan azt hiszik, szállnak a csillagokon,
s törvény már nincs felettük, csak örök setét.
Arcuk is elzsibbadt, fájdalmat nem éreznek,
vág bár a jégeső, akár a sörét.

Pára száll, hab szakad, hívja a muraközit
sáfrányszin istállóba abrak, nyugovás.
Őket is várja a szép lovak palotája,
új slágert fülükbe a huzat dudorász.

Ahol a salétrom kristállyá merevedik,
s orrukat dühös illat szúrja mint a tű,
lány oda nem libeg s család már nem áll össze,
ott csak a vágyakozás lehet gyönyörű.

Drága volt nékik a szeszködös gyönyör-ország,
onnan is lecsúsznak és ez szomorú.
Verekedj értük, hogy verdeső szívük fölé
ellobbant nappalokból ne jusson hamu!

MÓRA FERENC

Pesten rend van

No, ezt úgyis tudja mindenki, ha én nem újságolom is. A pesti ember meg különösen jobban tudhatja, mint én, aki csak esztendőben egyszer megyek Pestre, akkor is mindig megbánom már, mire felérek. Könnyű szívvel és jókedvvel indulok el hazulról, Ceglédig egészen jól elmulatom magam mindenféle szép tervekkel, leszámolok a kiadókkal, Singer és Wolfnertől jár egy tavaszi versért tizenöt korona, a Vasárnapi Ujság-tól tíz korona, a Magyar Figaró-tól öt korona, nézzem csak, az összesen harminc korona, abból a szoba elvisz tizenhárom koronát, ebéd a József utcában tíz korona, szalonna, kenyér egész hónapra öt korona - no nézd csak, még marad is két koronám. Marad no, marad, akárhogy számolom. Istenem, de nagy kő esett le a vőlegényi szívemről! Huszonötödikén lesz a menyasszonyom születésnapja, s két hét óta évődöm rajta, hogy miből veszek neki valamit. Tavaly más volt, tavaly még csak gimnazista voltam, szedtem neki búzavirágot, és költői párhuzamot vontam aközt és az ő szeme közt, de már egy filozopter mégse tehet ilyen gyerekséget. Meg kell mutatni, hogy úr az ember. Ne kelljen szégyenkezve hebegnie szegénykének, ha a szomszédból az öreg kisasszony bekiabál a kapuhasadékon: "No, mit küldött a vőlegényed, az a híres? Akkor vesz el téged, fiam, mikor engem!" No, hát azért is elküldöm azt a gyönyörű gipsz Máriácskát, akit a Kerepesi úton láttam egy kirakatban, az éppen két korona. Olyant még nem láttak Félegyházán, annak híre lesz az egész utcában. Bizonyosan az utcai szobába teszik az etazsérra, ahol az ezüst gyertyatartók vannak, hogy hadd lássa, aki az ablakon bekukucskál. És esténként, ahogy a spalettát becsukják, Ilonka úgy térdel előtte fehérben, mint Bernadette Soubirous a lourdes-i Szűz előtt:

– Istennek szent anyja, könyörögj érettünk, hogy minél előbb eljöjjön az esküvőnk napja...

Hopp, baj van! Ha mind a két koronát beleölöm a Máriácskába, akkor miből küldetem haza? Bérmentetlenül? Nem, azt mégse lehet. Kihozni a vasúthoz, és keresni valami félegyházi ismerőst, aki hazavigye. De hát az ilyen kényes dolgot nem lehet akárkire bízni. Mit tudja azt egy félegyházi ember, hogy hogy kell bánni egy műtárggyal? Mutogatja a kupéban, odaütik valamihez, nem gondol vele, ott felejti leszálláskor, sötét is van, mire a vonat hazaér, elcsúszhat vele, sárba ejtheti, - nem, nem, majd csak jövő esztendőre veszem meg a Máriácskát, lehet, hogy akkorára a Teleki-díjat is megnyerem. Most jó lesz az a gyümölcsöskészlet is, amit a múltkor Budán láttam egy főutcái kirakatban, mikor botanizálni mentünk Mágócsy tanár úrral. Hat kis tányér, szőlőlevél alakú, meg egy almaformájú késtartó, két kis kék nyelű sárga késsel. Azt hiszem, ezt hívják majolikának. Érdekes, hogy Félegyházán mindig úgy beszélnek a majolikáról, mint valami drága dologról. Pedig ez aránylag nem is olyan drága. Egy korona az egész, posta, szállítólevéllel harminc fillér, hídpénz négy fillér, az egy korona harmincnégy fillér. Biz' én fejből nem nagyon tudom, mennyi marad akkor a két koronából, de annyi pénz az, hogy már egy kis luxusra is futja belőle. Rövidszivarra is, meg pörkölt mandulára is. Nagyszerű múzsaabrak az mind a kettő, mikor a lírai költő tizenkilenc esztendős, és olyan hónapos szobája van neki a Gyöngytyúk utcában, amelyiknek hát van egy-két hibája, de az sokat ér benne, hogy az ablakán senki se tátja be a száját. Tudniillik nincs ablaka.

Hát így csak elálmodozik Ceglédig az ember, hanem ott sokáig áll a vonat, ki kell szállni, újságot kell venni, ismerősökre mosolyogni, akiknek az az első kérdésük: „No, mi dolgod Pesten?” Akkor aztán rájön az ember, hogy bíz' őneki már semmi dolga sincs Pesten, hiszen a Máriácska már nincs meg, és a Teleki-díjat se akarja már megnyerni, sőt azt se hiszi már, hogy az ő egyetemi polgári kötelessége Bánffy Dezsőékre ráverni a Lloyd ablakait. Ugyan beverni való ablakot utóvégre most is lehetne találni, de a lábak már nemigen vállalnák az elszaladást, márpedig a hazafias virtus kimutatása azzal jár. (Már hogy az én időmben azzal járt. Mert akkor, ha tüntetés volt, nem az egyetemet csukták be, hanem minket.)

– Eh – topogom ki komoran a lábaimból az úti zsibbadást –, igazán csak azért jövök már én Pestre, hogy okmányt hamisítsak.

Az okmányhamisítás pillanata akkor következik el, mikor az embernek ki kell töltenie a bejelentőlapot. Az első fennakadás ott van, hogy mikor születtem. Az esztendőt, azt nem lehet elfelejteni, egyidős vagyok a szegedi árvízzel. De már a születésem hónapját, napját úgy kell kiszámítanom. Mert én csak egy születésnapot tudok biztosan az egész világtörténelemből: az unokámét. Abból azután mindenféle, csak magánhasználatra való matematikai műveletekkel kiszámítom a lányomét, ebből meg megközelítő pontossággal kihozom a magamét.

Igen ám, de a feleségem életkorát is be kell írni. Nem tudom ugyan, mire jó ez, mert hiszen ha húszesztendős, ha negyvenesztendős a feleségem, attól én egyformán ellophatom a Gellérthegyet Citadellástul. (A parlamentet is mondhatnám, de azt nem ambicionálom, az csak maradjon Pestnek. Egy kis hegy sokkal jobban elkelne Szegeden. Pest úgyse becsüli meg.)

De hát ami törvény, azt tisztelni kell. Be kell írni, hogy hány esztendős az asszony. De tudja azt valaki az asszonyon kívül? Nem mondom, olyan férj lehet, aki az esküvője napján tudja, hogy hány esztendős a felesége. De aztán egy-két év múlva kezdenek bizonyos zavarok beállni az időszámításban, a férj két esztendőt öregszik addig, míg az asszony egyet fiatalodik, s húsz esztendő múlva a helyzet már-már annyira komplikált lesz, hogy maga Gergely pápa se tudna eligazodni rajta. A törvénynek azonban eleget kell tenni, tehát az ember beír találomra egy évszámot. Hogy mit, az attól függ, hogy hogy eresztették el az embert hazulról. De mivel néha úgy indul útnak az ember, hogy ő csapja be az ajtót, máskor meg úgy, hogy őutána csapják be az ajtót, a ház úrnőjének születési éve igen nagy eltéréseket mutat a férj által kitöltött különféle apró nyomtatványokon. Az én pesti bejelentőlapjaimon úrnőm születési éve 1840 és 1910 közt ingadozik. Csak az a honpolgár vessen rám követ, akinek nem nyomja a lelkét a honpolgári kötelesség hasonló megszegése.

Bevallom azonban, hogy engem mindig bánt a bűntudat. Mi lesz, ha egyszer rájönnek, hogy törvényes hitvesem nem hetvenkét éves, és mi lesz különösen, ha az illetékes fél megtudja, hogy én hivatalos nyomtatványon annyinak vallottam?

Most legutóbb is ezért borzongatott végig a hideg, mikor a pesti szállásom házfelügyelőnője bekopogtatott hozzám a bejelentőlappal, amelyet a legszebb írásommal töltöttem ki reggel.

– Nagyságos úr, baj van.

– Az asszony születési éve! Rájöttek! – gondoltam magamban, és éreztem, hogy elsápadok. – Hallatlan, milyen rend van ezen a Pesten.

– Az a baj, hogy a rendőrségen nem tudták elolvasni, amit a bejelentőlapra írni tetszett. Egy szón megakadtak, azt alá is húzták.

Persze hogy így van az, ha az ember szépen akar írni. No nem tesz semmit, ha nem szám, hanem szó, akkor nincs baj. Fogom a bejelentőlapot, megkeresem az inkriminált szót – nem értem. Hiszen vizsgalapra sem írhattam volna szebben. Mindegy no, fölébe írom ceruzával, betűnként, rajzolva, s még csak azt se üzenem a közeg úrnak, hogy vegye le a pápaszemét.

Este megint beijedezik hozzám a házfelügyelőnő.

– Nagyságos úr, kérem, én igazán nem tehetek róla. Én megmondtam a közeg úrnak, hogy ebből baj lesz, mert a nagyságos úr itt egy méltóságos úrnak a vendége, de azt mondta, hogy ne járjon annyit a szám. Aztán azt is megmondtam, hogy a nagyságos úr szerkesztő, de arra meg egészen dühös lett, és visszadobta a bejelentőlapot, hogy tessék másikat írni, mert ő ezt nem fogadhatja el. Ne tessék haragudni, nagyságos úr, hiszen nem olyan nagy árú...

Dehogy haragudtam, dehogy! Inkább nagyon jó kedvvel tettem be a bejelentőlapot a tárcámba. Végre nekem is van egy visszaküldött kéziratom. És majd megmutatom én most már az olvashatatlan aláírású végrehajtónak, aki a Zálogoláscímű nyomtatványon arról értesít, hogy lefoglalja a jégszekrényünket! Rögtön visszaküldöm neki! Lám, mégiscsak mindig tanul az ember ezen a Pesten.

Az ám, hogy el ne felejtsem: a közeg a bejelentőlapon nem az aláírásomat nem tudta elolvasni. Azt nem tudta elolvasni se tintával, se ceruzával írva, hogy Szeged Csongrád megyében fekszik.

GÁRDONYI GÉZA

Egri csillagok

„Gergely csak akkor látta Budát először.
A sok torony, a magas falak, a pesti oldalra hajló fás-lombos királyi kert, minden álomféle újság volt neki.
Hát ez a Mátyás király volt lakóhelye? Itt lakott Lajos király? És itt lakik, ezt látja mindig az ő kis Évája?
A kapun alabárdos őr állott, de a fejét se mozdította Gergely felé.
Gergely kérdezés nélkül haladt fel az úton. Fölbámult a királyi udvarba, az udvaron kereklő nagy márvány vízmedencére. Aztán a Szent György téren állt meg. Figyelmét az összevissza hányt ágyúcsoport kötötte le. Füstös, otromba ágyúk. Látszik a sáros kerekükön, hogy a németektől vették el, talán épp tegnap.
– Jó napot, vitéz uram – szólt egy ott álló őrkatonának –, ugye, ez német zsákmány?
– Az – felelte büszkén a katona.
Gergely újra a nagy ágyúkra bámult.
Volt köztük három is akkora, hogy húsz ökör se bírta volna őket megmozdítani.
És a sok ágyú bűzlött még a puskaportól.
– Vitéz uram – szólt ismét Gergely –, ismeri-e az öreg Ceceyt, a fakezűt?
– Hogyne ismerném.
– Hol lakik?
– Amarra le – szólt a katona a fejével északra intve. – A Szent János utcában.
– Nem ismerem ám én itt az utcákat.
– Hát csak eredj, öcskös, egyenesen, aztán kérdezősködjél. Egy kis, zöld házban lakik. A kapu fölött íj lóg. Íjas lakik ottan.
– Szagittárius?
– Az.
Gergely még egy pillantást vetett az ágyúra, aztán az öreg szürkével elkocogott.
Sok kérdezősködés és mutogatás után rátalált végre a Szent János utcára és abban egy kis, zöldre festett, egyemeletes házikóra.
A házikón csak öt ablakocska látszott. Három az emeleten, és kettő a földszinten. Középett egy szobaajtónyi kapu volt a bejárat.
Afölött lógott a nagy, vörös bádogíj.
Ceceyék az emeleten laktak, s Gergely ahogy benyitott, az öregurat reggeli köntösben, papucsban találta, amint egy hosszú nyelű légycsapóval az almárium oldalán csattogott.
– Ne, kutya! – mondotta akkorát csattintva, mint a puskalövés.
Aztán hogy lépéseket hallott, folytatta:
– Nincs ennél bátrabb állat a világon! Itt ütöm, verem őket egymás szeme láttára, aztán ahelyett, hogy menekülne, még ráül a szakállamra. Ne, kutya!
És a légycsapóval a levegőben suhant egyet.”

HELTAI JENŐ

Éjjel, a házak…

„A nagybátyámnak háza volt Budán,
a régi, zöldlombos Városmajorban,
amikor Pest még nem volt Budapest.
A ház nehéz kapuja zárva volt.
Mikor kinyílt, mindjárt a kertbe léptél,
nagy fák alatt bódult fehér virágok
itták a nap áldott aranylevét.
Két vén platán között egy hinta lengett
s a hintán kisfiúk és kisleányok
repültek és visongtak az ég felé,
boldog vasárnap délután!”

JUHÁSZ FERENC

Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:
az Oktogonon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,
Lábamnál olaj-szivárvány-patakok
és föltorlódott esőhólyagok.
Mint mozgékony-bőrű kaméleonok
agyag-csipkekorsó szeme forog
a nyüzsgő buborék-állatok
vízhártya-szeme.
Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,
színét cseréli szín után.
Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.
Ez a tér a virágzó kő-magány
Galapagos-szigete.

Magam vagyok.

A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,
hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,
ablakai: a kirakatok,
ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiáltoznak az újságárusok.
Hallgatnak a virágárusok.

Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik
a csönd állatfényvirágait,
az éj pillanat-lényeit,
elektromosság-szörnyeit.

Szívem az égre feszítve látja sorsát:
mint óriás szines agyvelő,
villany-térkép vibrál fölöttem:
Magyarország.

A fénypont-falvak, városok,
mint agysejtek, velő-dúcok,
a villanygolyók: a kék erek,
tekervényei fénylenek.

Jaj, emberek!

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Nem átkozom magam.
Nem siratom.

S itt is, ott is az esőben kivirágzik
a tető, a fal, az ég:
fénypókhálóban fénypókocska,
s fény-sejttódulással mozogva
a hirdetések mimóza-levele
nyílik, elfordúl, összehúzódik,
mint mélytengerí rózsa-állat feje,
ha ringatózik,
tapogatózik.

Segíts meg, emberiség!

S az eső kristály-páfrányai alatt,
mint celofán-ősállatok:
nylon-köpenyek, gumikabátok,
átlátszó műanyag-zsákok
zizegnek, zörögnek, izzanak.

Gyíkbőrbe bújt asszonyok,
kígyóbőrbe bújt férfiak.

És éhesek.
És szomjasak.

Kék, zöld, sárga, piros arccal
tolonganak.

Ki tudja, hogy itt vacogva állok?
Kinek vegyek most virágot?
Hol vannak a jóbarátok?
Ki hallja meg, ha kiáltok?

Nézem az esőt
téged keresve.
Hívlak kékülő szavakkal.

És piros, sárga, zöld
fényvonalakkal
óriás söröskorsót
rajzol az esőbe az este.
Megszületik az elmúlásba esve.

Aranykorsóban aranysör pezseg,
aranykorsó okád villanyfürtöket.
Csurog a nyálkás kövezetre
a foszforhab, villanyfoszfor.

Hová megyek?
Mit énekelek?

„Ments meg uram engem a gonosztól!”

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

El kéne szaladni.
Itt kéne maradni.

Őgyelgek a villanysörhabon.
Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,
ordítoznék, de mindenki kinevetne.
És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,
feküdnék neon-agyadon,
hogy lássák az átsugárzott bordák
között megdagadt szívemet.
Amely tied.

De nem szabad. De nem lehet.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Én nem kiáltok,
nem mondok átkot,
csak állok az esős szivárvány-vadonban,
szájamból nagyanyám szava lobban:
„Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,
ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágtól,
ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,
ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!”

De kinek motyogok, kinek beszélek?
Kit ment meg a haláltól az ének?
Hiszen én istent nevetve megtagadtam,
tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.
Lángomat isten-nagyra csavartam:
világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,
zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.
S most befonják fejemet
a piros, kék, zöld villany-gyökerek.
Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,
mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.

Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Mit akarok?
Mit akartam?
Magamat szívedbe kapartam,
mint akna-tűzben a föld-anya
hasába a bozontos-arcú kis katona:
fölötte fény-halálfejek,
fém-levelek,
körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,
hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,
szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.

Mint embrió
kuporgok összecsavartan
lüktető, véres dzsungeledben:
ringatnak a lágyan-mozgó bordák,
verdes vér-zuhatagod sistergése,
a belek zsíros, fodros remegése,
hallgatom, hogy dolgozik, forr
a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,
nyitott szemem látja belső éjedet,
s érzi átderengő testedet
tapogató-csáp-szemem.
Világűröm vagy, s mélytengerem.

Magam vagyok.

Veled vagyok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiforognak a mélyből a fény-állatok.
S a villany-medúza-Magyarország,
a tenger agya libeg fölöttem,
s úszik a világűr-medúza: a földgolyó
a tejút-öbölben.

Én elhiszem
hogy puha álcádat leveted,
megépűl hited,
s arany-mozaik szárnyaid kibontod,
kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,
kitinszerkezete megszikkad, megszilárdúl,
hártyája megszárad, kifeszűl,
hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,
s az idő méhe csöndesen bezárúl.
Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.

Itt állok egyedűl.
Ázott fejemet lehajtom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.

S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,
a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.

DRAGOMÁN GYÖRGY

Extra Brut

Azt hazudom Ildikónak: azért megyek, hogy behozzam a pezsgőt. Utánam szól, hogy még nem hűlhetett be, várjak, de úgy teszek, mint aki nem hallotta meg, végül is az utcáról szépen felszűrődik már a tömeg zaja, egészen megtelt emberrel a rakpart, sötétedik, mindjárt kezdődni fog.
Visszaszólok, hogy maradjon csak, mindjárt jövök, aztán átmegyek az őztrófeákkal teleaggatott nagyszobán, a nyikorgó parkettájú sötét étkezőn, ahol csak Karesz nagyszüleinek a falikarral megvilágított portréja adja az egyetlen fényt, Karesz nagyapjánál a képen is vadászpuska, aztán már kint is vagyok a konyhában a régi hűtőszekrény előtt.
A pezsgő nyilván nem hűlt be öt perc alatt, de én azért is kinyitom a hűtőt, megállok előtte, hagyom, hogy áradjon rám a zöldborsókonzerv szagú hideg.
Ott áll az üres hűtő közepén, a zöld üvegen és a narancssárga címkén csíkokban gyöngyözik lefelé a pára, a rend kedvéért odanyúlok a nyakához, persze meleg, vagyis nem, csak langyos, extra brut, igen, az, extra brutál, elkapom róla a kezem, tudom, hogy mi lesz, az lesz, hogy kiveszek a hűtő tetején álló szalvétatartóból egy szalvétát, és rá fogom szépen írni, hogy bocsánat, el kellett mennem, váratlanul rosszul lett az anyám, Ildikó nézze meg egyedül a tűzijátékot, és ha végzett, csapja be maga mögött az ajtót, oda fogom tenni a szalvétát a konyhaasztalra, aztán nagyon csendesen kinyitom a bejárató ajtót, és kislisszolok rajta, liftet se hívok, nehogy Ildikó meghallja a liftakna csattogását, kimegyek a kapun, átverekszem magam a tömegen, elszaladok, vissza Kareszhoz.
Nem. Még erre se leszek képes. Extra brutál. A pezsgősüveget nézem, elképzelem a mozdulatot, ahogy kikapom a hűtőből, letépem a nyakáról a kapszlit meg a kosarat, hagyom, hogy kiröppenjen a dugó, hagyom, hogy fehéren lefolyjon a nyakán a hab, a számhoz fogom emelni, inni fogok, egy hajtásra kiiszom az egész üveget, az ízét nem is fogom érezni, extra finom lesz, extra jó, extra brutál finom.
Nem. Hatszázhatvanhárom napja, egy éve és majdnem tíz hónapja nem ittam egyetlen kortyot se. Karesz akkor szedett össze, egy padon aludtam a Népligetben, amikor megtalált, szerencsémre pont ott szokott futni, nem is tudom, hogy ismert meg, amikor majdnem húsz éve nem látott, én persze azt se tudtam, hogy ki az, arra tértem magamhoz, hogy egy lihegő izzadó díjbirkózó méretű szakállas fazon pofozgat és a gimis becenevemen szólít, annyira kivoltam, hogy ahhoz se volt erőm, hogy elküldjem a fenébe, ő meg felnyalábolt és vitt hazafele, csak amikor kiszedett a taxiból, akkor ismertem fel, pedig gimi alatt ő volt a legjobb barátom, piálni is vele piáltam először életemben, vörösboros kólát, mi mást, meg vodka-narancsot. Érettségi után kikerült Amerikába valami sportösztöndíjjal, azóta nem hallottam róla, tizenkilenc év hosszú idő, de ő mégse felejtett el, hazavitt magához, beköltöztetett a kisszobába, rendbe rakott, segített talpra állni, elvitt a csoportba. Együtt raktuk össze azt a félévet is, ami nekem majdnem teljesen kiesett, onnan, hogy Enikő áprilisban elhagyott, odáig, hogy megtalált a parkban. Segített munkát szerezni, most meg kölcsönadta a nagyszülei régi lakását, hogy elhozhassam Ildikót tűzijátékot nézni.
Ildikót két hete ismertem meg, igazából az első nő volt, akivel hosszabban beszélni mertem az utóbbi másfél évben, Karesz vett rá erre is, azt mondta, akkor fogom azt érezni, hogy igazán újrakezdtem az életem, ha már rendesen össze tudok jönni valakivel.
Igazából nem is gondoltam volna, hogy Ildikó igent mond egy ilyen randira, az utolsó pillanatig nem hittem, hogy eljön, csak akkor, amikor megláttam a kapualjban állni az átlósan csíkos kék-fekete ruhájában, akkor hittem el, hogy tényleg itt van, egészen kiszáradt a szám, amikor megláttam, tisztára mintha kamasz lennék, és aztán észrevettem a kezében a pezsgősüveget, felém mutatta, rám mosolygott, és úgy mondta, hogy igazi francia pezsgő, ajándékba kapta valakitől, és mindig kereste az alkalmat, hogy kinyissa, és ennél mi is lenne jobb, hát nem igaz? És én azt mondtam, hogy de igaz, és onnan kezdve csak a pezsgőre gondoltam, arra, hogy extra brut, és arra, hogy nem fogom kibírni, mindent el fogok rontani.
Hallom, hogy kint megszólal a zene, nagyon hangos, mindjárt el fog csendesedni a tömeg, mindjárt elkezdődik, mindjárt kilövik az első rakétát.
Elindul a kezem a pezsgő felé, megfogom az üveg nyakát, kiemelem a hűtőből, két kézzel fogom, aztán nagyon lassan a fejem fölé emelem. Minden erőmre szükségem van, hogy lendületből a padlóhoz vágjam.
Robbanva törik darabokra, a pezsgő fehéren széthabzik a járólapon, odaguggolok a tócsa fölé, tudom, hogy azt fogom hazudni Ildikónak, hogy egészen véletlenül csúszott ki a kezemből.

DUTKA ÁKOS

Budapest

Szent Gellért ormán sokszor ér az est,
nézegetlek százszor, tornyos budapest,
s valahányszor veled így találkozom,
simogatlak szemmel, örök városom.

Hozzám ölel karcsú hét hídad,
méregetem utad s palotáidat,
ezer rejtekkel hívó szigeted,
a lámpakoronáju vén Jánoshegyed.

Hajszás utcáidon át a hét hídon,
hullámzik felém a magyar Babilon.
Amíg a két part fénnyel csalogat,
nézem a Dunán kavargó árnyakat:

mennyi élet titka, köztük az enyém,
szövődik e város bűvös rejtekén,
mennyi gyötrelem, csók, kacaj és kudarc,
léha lendület és hosszú néma harc.

Küszködik a sápadt szürke holnapért,
pazarolva lelket, könnyet és a vért,
s mindez összefolyva muzsikálni kezd...
Szimfóniádat, örök Budapest.

Mert mégis ez a tornyos város itt,
mely annyi lázat, lelket egekbe repít,
lelket olvasztott már Mátyás idején,
s a magyar sors vajúdik most is fenekén.

Szent Gellért orma s minden palotád
hirdetik az örök ujjongó csodát:
hogy én annyi este látva láttalak,
s mint sorsunk zálogát, úgy imádtalak.

TÉREY JÁNOS

A hurokban

A hurokvágány ölelésében, ahol
Fordul a villamos, Diószegi
Két hivatalnokkülsejű ember
Vitáját hallgatta. Év vége, terítéken a pénz.
„Ezerötszáz, ezért küzdöttél?
Arcpirító, de melyikük pirul belé?…”
Szállingózni kezdett a hó,
Miközben amazok egymásra licitáltak
Az utasváró teteje alá húzódva.
„Nem figyelsz? Láthatóan nem vagy itt”,
Siránkozott egyikük.
„Érzelmi prémium…”, gondolta ő. Diószegi
Főmérnök a vasútnál, rezes orrú, ideges.
„Péntek!” Minden fáradtság most jött ki rajta, olyan,
Mint aki súlyos lelettel jött meg a kórházból.
Villamossal jár, pedig van saját autója,
Škoda, átható szagú műbőrüléssel.
A társadalomra gondolt, s kíváncsian
Figyelte a megállót: „Áramoltatás, ez az!”

A bérletpénztár előtt kurta sor.
Unalmában benézett a panaszirodába;
Hallotta, egy nő köpködi a szavakat. Beszédét
Csupán az különböztette meg az ugatástól,
Hogy - nehezen kivehető - szavakat mondott magyarul.
Kezében meglendült a táska, aztán
Kiviharzott csillapíthatatlan panaszával.
„Kedvenc sportja nyilván a reklamáció.”

A munkásszálló előtt lassan
Föltünedező alakok hólapáttal
Vágtak utat a parkoló kocsikig.
A sarki közérthez megérkeztek a szállítók.
Döndült a horpadt bádogajtó,
Durva kézzel rakodták be a boltba az árut,
S döngött megint a bamba bádog,
Csörgött az óriási göngyöleg. „A feltöltés jót tesz!”
A pincekocsmában ebédidő volt.
Diószegi megnézte, mi a menü. Lebbencsleves,
Natúr csirkemell zöldkörettel, bolognai
Spagetti... Pfuj, ragacsos hely.”

Egy fodrászkirakatról a homlokzatra szerelt fülkére
Ugrott a tekintete: amolyan kakasülőféle
A maszatos falra akasztva.
Fönt a galambdúcban fázott az őrszem
Bíbelődvén a kapcsolóival:
Onnét figyelte az a kis termetű BKV-ember
A váltókat meg az indítójelző fényeket.
Kúszott egy cső öntudatosan fölfelé,
Forró drót a villamosvezetők és őközte!
Amúgy a kifőzdéből fölkapaszkodó
Suhancok szoktak a mikrofonba súgni trágárságokat,
Olyanokat, hogy „Kis pöcs, gyere le”.
Ilyenkor kidugja fejét az őr,
De mire lekúszik a létrán, senki. „Elég
Meggyőző arculat a szilvakék egyenruha”,
Gondolta elismerően Diószegi.

Fölhangzott a csilingelés. Előbukkant a kanyarból
A fifikásan kivilágított villamos.
Motorkocsi, pótkocsi, pótkocsi.
„Piros lámpa. Mesés minden helyzetfény,
Hiszen hó van!” Tudta, az ív külső sínjét
Direkt magasabbra emelték, mint a párját,
S a szerelvény úgy dőlt be a kanyarba,
Mint a Föld az ellipszispálya fordulóján.
Utolsót csikordult. A nyitott peron
Vasrácsos ajtaja kicsapódott.
A tankista sapkás kormányos kibújt.
Nehéz bundát viselt, nagy halinacsizmát,
S közelről fokhagymaszagot árasztott.

A kocsi fűtetlen volt. Sárlétől csatakos a padló. Diószegi
Leültében vette észre, hogy srégen szemben
Kollégája áll a pályamérnökségről.
Közös folyosóról nyílik az irodájuk. Gyurinak
Hívják, agglegény. Jókedve újabban megkopott.
Tócsa terjedt alattuk a hótól.
„Jó reggelt kívánok”, hadarta a kolléga.
Diószegi bólintott: „Edzésre, Gyurikám?”
„Mit kedélyeskedik itt nekem?”, gondolta Mirjucza György.
Fejük fölött a kilopott izzó üres helye
A foglalatban. „Pingpong, ja”, szólalt meg Gyuri.
Csikorgósan megy köztük a beszéd,
Például tavaly szilveszterkor (mikor Diószegi bemutatta
A kollégát feleségének, Hajnalkának.
„Csodás csípő és júnói termet, mmm!”).
Volt pár vitájuk értekezleten,
Szigorúan elvi alapon... Diószegi
Kissé mindig lenézte beosztottját mint falusi
Fiút; ezt éreztették hangsúlyai, „Gyurikám”-jai.

Mirjucza nyúlfarknyi utcában bérel garzont, végállomáson él,
Odabent a hurokban. „Nem szorít?”,
Kérdezte tőle egy szemtelen rokona.
Nyáron fémporszag terjeng itt, csiszolt vasaké.
Fa csak a hurok belsejében nő egy kósza kerthelyiségben.
„Nem szorít – gondolta most. –
Szorítson másokat, ne engem!”

A vezető behúzta az ajtót. Rázkódva kanyarodtak,
A pályára hó szakadt. Ez a báránybőr
Kesztyűs fickó ott, a vezetőállásban
Jelentőségteljes volt, mintha egy
Kisvárosi, de büszke színpadon állna.
Lépett egyet, és a peronon átsüvöltő, csontig hatoló szélben
Kislapáttal kétfelől is homokot adagolt
A kerekek alá; közben a közepes forgalmat leste
A szélvédőn át. Ablaktörlő nem lévén,
Párás homályban. „Mindezt egyszerre, varázsló!”
„Vagy hős!" Bámulták szolidárisan.
„Ezt a hófödte logisztikát!”

Mirjucza arra gondolt, hogy mi lenne,
Ha elárulná Diószeginek: csalja
Az a kikapós felesége („Vigyázhatna jobban”),
S hogy pont ővele, Gyurival?
Munkába menet minden nap fölugrik a nőhöz,
Tudva, a férj nyolckor már a munkahelyén van
(Ha csak egyszer beállítana kilenckor – saját magához!
Mi volna akkor, ütésváltás? Első vérig verekednének?)
Egyszer hajszál híján baj lett. Összefutottak a körúton,
Mikor Gyuri épp el, a főnök meg valamiért haza.
Gyuri öltönye szétcsúszott a szerelemtől,
S a nyakkendője félresiklott.
De megúszta. Könnyűség járta át.

Pásztázó pillantás. Diószegi fürkészőn
Pillantott Mirjucza szemébe,
De a másik sunnyogva visszabújt
Az újságjába. Kint még mindig a hó.

Gyuri csöppet szégyellte magát. Igaz, ő nem
Kéredzkedett, dehogyis: oda őt
Igenis hívták!, ő jólesik annak a nőnek,
A kökényszemű Hajninak.
„Ez már nem szerelem”, mondta urára a szép nő.  
Legutóbb, mikor ott ültek a konyhában, Hajni bevallotta,
Decemberben nem jött meg neki. Biztos lebukás,
Mivel azok ketten már egyáltalán nem...
Elvetetni pedig nem akarja: „Dehogyis!

Addig várnál, míg biztos nem leszek?
Gyáva vagy előállni vele, hogy
Szeretsz?”, kérdezte búcsúzóul a nő.
Gyuri csak nézett. Tartson tanácsülést a szívében,
Mint egy fiatal Trisztán?...
Arcára rúnákat vésett férfibánata: „Istenem,
Pont a bukás kockázata fűt minket!
Te tényleg azt hiszed, hogy az
Igazmondástól majd a helyére kerül?”
Gyuri bénának érezte magát:
Ugyanaz a maximumfoka a bénaságnak, mint
Régen, fizikadolgozat írásakor.
Nem jön a képlet a tolla hegyére.

„A nézéséért bűnhődik az urad! Feküdj le vele, szívecském,
Csinálj kedvet…” „Neki vagy magamnak…?!”, kérdezte Hajni.
„Is-is. Elég egyszer, mert az már alibi. Csak gyorsan!”
„Neked nem fájna, fiú? Kibírnád, komolyan?”
„Ezt az egész terhességet csak kitaláltad!”,
Kiabált. Pácienseknek hívja barátnőit,
Akik ritkán távoznak úgymond gyógyultan.

Gyuri agyában Hajnalka reggel óta nem élt.
Ő ölte meg álmában hirtelen fölindulásból,
Mert nem szereti, ha elrontják a játékát –  
Megfojtotta az állólámpa zsinórjával.
Gyuri visszanézett a főnökére,
Elbűvölve saját vad gondolatától.

Egy üzemképtelen szerelvény
Vesztegelt valahol.

Hajni azt gondolta az otthoni függöny mögött:
„Az újév mályva, olajzöld, fűzöld
És bársonybarna. De főleg marcipán.”
Harmatos volt a tekintete.

FEJES ENDRE

A hazudós

„és csöndesen mesélni kezdett.
– Reggel, amikor megvirradt, fölmentem a Sashegyre. Végigfeküdtem egy fehér sziklán, és bámultam a napot, ahogy fölkapaszkodik az OTI-torony tetejére. A város fölött füst lebegett, de a napot nem bírta eltakarni. Mellettem apró gyíkok süttették magukat. Lehúztam a trikómat, és hátamat a hűs kőhöz szorítottam. Egyszerre egy gyönyörű lány jött felém. Hófehér volt a blúza, és a haja olyan hosszú volt, hogy a derekáig ért. A színe pedig, mint a nagyjátszótéren a gesztenyefa levele, amikor hullani kezd. Leült mellém, és megmondta a nevét.
Anna. Igen, Annának hívták.
Kettétörtem az almámat, és a felét nekiadtam. Sokáig néztük a Dunát. Olyan kék volt, mint a szeme.”

SZABÓ MAGDA

Szüret

1

„Az idén hosszú volt az ősz. A nyárból
kevés jutott, hát annál ragyogóbbra
sárgult ritkuló lombjával a távol,
tömör fények között a hegyek orma.
Fáradt bokám munka után néhányszor
felcsábította csúcsig a hegyoldal:
mentem, amerre vérrel villogó
utat mutatott az érett bogyó.

Jó a hegyek közt. Vidéki a talpam,
ha földre hághat, szívesen lelép
az aszfaltról, próbálgatja a hajlat
görbületén izmai erejét.
Pest város. Ha dudái rámrivallnak,
megtorpan léptem. Ám Buda vidék:
úgy bódorgok szép válla hajlatában,
akár a Hajdúságon hajdanában.

Egy este ott jártam a Svábhegy alján,
elkésett szilvák loccsantak elém,
kutyák csaholtak, egy-egy tömzsi lámpás
ott guggolt az asztalok tetején.
Tenyérnyi szőlőn kunkorult a hajtás,
gyufát rántott egy vénember, a kén
nagyot villant, ahogy villant gyufája;
csóvát mártott a hordója hasába.

Szétnéztem. Csupasz a diófa ága,
majd szertecsattan a szőlő szemén
a gyönge bőr, csak úgy roskad kocsánya;
a hordóból kikunkorul a kén
karcsú füstje, az öreg húzza-mártja
a sárga csíkot. Indulok. A kép
ott jön velem, ahogy leballagok,
látom a hordót, a kénszalagot.

Öreg gyümölcsfák ingatják a gallyat,
egyre lassúbb a léptem, míg megyek.
Mit húz magával ez a sárga szallag,
miféle emlék vonódik vele
valami mély hordóból? A hegy alja
mit idéz rám, micsoda fellegek
torlódnak a kén füstjéből? E tájon
mikor jártam már? Először ma látom.

A tájat. Azt először. Ám a hordó,
a prés, a szallag? Az út lefele?
Az a szekér, mely kiballag a porból,
s csak rí, csak rí kenetlen kereke?
Megállok. Hunyt szemem mögött befordul
a grófi dülőn Barcza. A hegyen
kén siklik, sárga kígyó. Kénezik
a gróf hordóit a cselédei.

A hajlat langyos még, estig nap érte.
Leülök, állam felvont térdemen.
Hány éve volt? Ez őszön épp öt éve.
Most egyszerre mind itt vannak velem
anyám, apám, Károsiék, a német,
Barcza Dániel, Ella, a hegyen
ahogy igyekszik felfelé s kiált:
„Most visszakapjuk ám az Adriát!”

Egyszerre mennyi hang! Ők is beszélnek,
akik azóta elhallgattak végképp,
e hajlaton valamennyi feléled:
csattog Zsuzsa, a habverő verésén
túlharsog hangja, átvisít a fércek
fölött a néni. Hull-hull a sötétség,
az esti szél megsimítja a térdem;
Ifi törlőzött így, ha hazaértem.

Milyen nehéz az elkuszált csomóból
kivonni azt a szálat, mely vezet,
hiszen a hegy, a tőkén csorranó bor
befejezése volt valaminek.
Ám hol a kezdet? Mi dobott a forró
Debrecenből Biharba, a hegyet
mi rótta rám, iszonyú Ararátot,
hogy róla nézzem a fúló világot?

PARTI NAGY LAJOS

Ön-fax, kis pestezés

Ülök Magyarország fővárosában, neve is van, egy garzonlakásban, lakás és munkahely. Avagy fordítva: egy eléggé belakott hely, hol dolgozom s alszom. Jó hely, mondják, barátságos. Létrácskán mászom föl egy rózsaszínű (!) galériára aludni, egy ironikus leányszoba-reminiszcenciát és egy koszlott fiskális-irodát ha összetolnak, olyan ez a tér, a civil terem. Van hűtőgépem, borom is van. Van mindig elég eleségem. S ha járok a bús Budapesten, nem tudom egész idegennek.
Ez a neve: Budapest. Vagyok itt, mondom, lakom és élek, de hogy otthon? – nos, az bonyolultabb. Túl sok alkalmam adódott megtanulni, hogy az otthon mindig csak az, ami volt, illetve az, ami lesz, leendő, hogy ami van, az csak lakás, az csak helyzet, átmenet, folyós jelen. Egy nagy localativus, ba-ban-ba, ban-ba-ban. Vendég vagyok, dúdolom, s ez csöppet sem keserűség, hanem belátás, s leginkább alkat. Azzal együtt, hogy mindig mindent, verset, tárcát, szobát, családot véglegesre próbáltam berendezni. Véglegesebbre, mint lehet s szabad, s miközben ez-az összedűlt, lassan berendeztem magamat. Lett egy belső bőröndöm, állandó poggyász, s lett sok külső, az is, ezek is immár idekötnek a hazám fővárosához, mert azért a legnagyobb bőröndöm Magyarország, lévén tele a nyelvvel, ami anyagom nekem. S ha „fogadj szívedbe, édes bőröndöm”, hát ki ne szeretne a szívben lakni, amely szív itt, hazaanatómiailag azért mégis ez a dobogó vízfej, ez a Budapest.
Képeket úsztatok le az írógépen, lépcsőházi glossza-musztereket, filmtöredékeket egy személyes, külső-belső Budapestről. Némafilmek egy tűzfalon.
A hámló vakolaton legelébb egy álló, műtermi fénykép jelenik meg, Schuszter József aranyműves, Óbuda. S mindjárt az, hogy bár pestezek itt, laktam Budán én is, Albertfalva, Karcag utca, alkov, kölcsönlakás, máig sem tudom megköszönni, oda visz Pécsről egy sáros reggelen az alkalmi furgon, ó, alkalmi furgonok, két köbméter könyv, a Szabványügyi Hivatal hajdani íróasztala, ’86 telén.
Uszálykormányos nagyapám jön be nagyanyámmal ’34-ben az Újpesti Rakpartról, tán épp a Tutaj és a Vág utcákon, melyek közt most lakom. Jönnek be a Lehel-piacra zöldségért, halért. Számukra a Sulina-Passau hegymenet egyik, bár kitüntetett állomása Budapest, s fölmenni oda, illetve, Bécsből nézve, le, nem rangsort jelent, csupán irányt, hegy- és völgymenetet, így tanulom meg s így használom azóta is, közömbösen és földrajzilag.
E folyó felől látom meg a várost először, mely folyó, a Duna, készségesen átfolyik rajta, de hűséges-hűtlen része csak, nem birtoka. Alulról látom meg Budapestet, egy ladikból. Egy tanyahajó oldala, ipari vízszag az újpesti kikötőben, valami trepni, aztán kőlépcsők, majd fagylalt, állatkert, 1958? S mindenekelőtt egy irdatlan tűzfal, nem tudom, hol, s főleg nem, hogy honnan, talán az előző és elkövetkezendő életeimből, egy omlatag, sárga tűzfal, és a gyerek sokáig kísértő érzése, hogy valaha kellett egy ilyen tűzfal mögött laknia, avagy egyszer még lakni fog. Nem én, de minden tűzfalam budapesti.
Így értve budapesti kép az is, amin Nagy Lajos gimnazista Székesfehérváron írói nevet választ magának. Venné előbb az édesanyjáét, Schuszter Mária escéhával, mégis apai nagyanyja nevénél köt ki, Parti Eszter, a part valahogy összeköt. Az Eszter a legszebb női név, plusz a Mária, s ez is ott van, eléggé végleg azon a tűzfalon.
S ott van a friss, bornírtan korszerű Újpalota 1975-ből, egy lakás, a szüleim lakása, mely lakás nekem: ők, nem pedig „budapest”, egy lakás, ahol nem laktam soha. Ahogy nem „budapest” az a másik otthon sem; ülök Tolnán a konyhaasztal lábánál 1955-ben, nem lehetetlen, hogy valami franciakulccsal játszom, nagyanyám csomagol, apám és nagyapám, mint minden vasárnap, indulnak a vonathoz, Budapestre, kukoricabort isznak majd a restiben, 31 és 53 éves férfiak, s én maradok a nőkre, megannyi Mária a tűzfalon.
Nagy idők telnek, mire fölavatják az Erzsébet-hidat. Öt évre rá az első metróút. Később kamaszkor, alkalmi kirándulások ide, Napoletána, Apostolok, fügebor a Rózsadombon, Mózes, Nemzeti Színház, nagy röhögések.
Évekre rá Buda megint, volgás, gerberás esküvő az Uri utcában, hajad röpül, a dohányföldek égnek, nehéz van azon a tűzfalon.
S tíz év minden vonatozása aztán. A lepusztult Alkotás-bisztró a Délinél. Átszállási séták a Vérmezőn. Budafok-Háros, a Szabadság-szobor első nézete. S egy Práter utcai pince jóval utána, tél van, baltával faragom le a szennyvizet az NDK-brikettről, egy sárgabarna cseppkőbarlang, s az a pince is nagyon Budapest. A Práter utcából, hol mindétig fagyott szennyvíz a szabadság, nyílegyenesen a vaskos, palmoliv asszonykára látni, genezise éppoly hányatott, mint az említett szabadságé, viszont eltűntek alóla a katonák, nézi a világ egyik legszebb városát, ahogy asztmásodik.
Újpesti Béla, Lenin Teréz, Mártírok Margit.
Elszánt farmervásárlások az Ecserin. Antikváriumok, Múzeum-körút. S hogy onnan akkor mi merre. Merre a Duna, a Déli. A 70-es évek masszív eltévedései, s a szégyen, a kínzó és nevetséges érzés, hogy Budapestet nekem tudnom kell, kívülről kell tudnom, nekem áll ott egy hámló és épülő tűzfalam. Volt, lesz.
S van. Ez, ahol biceg és vaksizik a némafilm, nincs vége, csak abbahagyom. Megvan, tehát bárhol abbahagyható. ’86 tájára telik be ez a tűzfal, mondhatom úgy is: beteljesedik. Még élesen, tisztán egy körfolyosó a Szép utcai cukrászat fölött, de ez már-már hangosfilm, hol egy bőrönd testszag a világ, s ahonnan, mintha kútból, először látom egyben Budapestet, látom kislábosezüstben, majd széthullik, s ki is fehéredik a kép, s mint rátartásfilm csattog a jelen, azóta itt vagyok, de hogy otthon, nos, az egyre bonyolultabb.
S mintha csak egy levélvégi formula volnék: maradok szeretettel, s ha néha itthon érzem magam, hát az már eléggé otthonos.

1992. június 14.

DARVASI LÁSZLÓ

Az üllői úti fák

„az Üllői úton szálltam ki, ami végső iramodás után beletorkol a Kálvin tér forgásába. Mielőtt még elléptem volna az üres és komor Erkel utcába, megállított egy márványtábla látványa. Ennek a háznak a falai között élt és írta az Üllői-úti fákat Kosztolányi Dezső. Köszönöm szépen.
Elbámultam előre, aztán lassan fordulva hátranéztem, egészen a piszkos sárga házfalakkal, tolakodó autókkal telizsúfolt szemhatárig. Sóhaj. Sehol egy fa, egyetlen nyomorult fa sem billegett a közelben.

(...)

Álltak itt fák, semmi kétség.
Megmondták, megírták őket. Versben jelentettek róluk.
Elmúlt az is, ami nem volt.

(…)

S aztán addig nézek hiába, hogy mégis látni kezdem őket.”

KEMÉNY ISTVÁN

Rakpartos ballada

Sovány bölcs a kövér bölccsel
futni indult futnak csöndben

reggeli nap eléjük süt
gép számolja szívverésük

fut az aszfalt vetített kép
kétezerben terítették

a nagy hőség hogy megenyhült
kirakatban van a könyvük

fut a könnyű a nehézzel
ez a test és ez a lélek

jön a kocsma ahol este
nem voltam ott velük mégse

válságstáb volt egész éjjel
fut a könnyű a nehézzel

nem találtak semmi jobb célt
felmentek a futócuccért

bolt előtti beszélgetés
holnapután műtik szegényt

babakocsit megelőzik
szerotonin termelődik

jön egy sarok kanyarodnak
már a folyó felé futnak

Jön a rakpart itt ültem le
itt váltunk el tegnap este

észrevesznek rám kacagnak
hát te meg még mindig itt vagy?

nincs örömöd semmiben se?
nem aludtál? még szerencse

hogy nem kellett megkeresnünk
a folyóból kiemelnünk

mi vagyunk az új életed
meghoztuk a régi helyett

nem örülsz már senkinek se?
futni fogunk első lecke.

Két barátom jó vitézek
nagyrabecsült test és lélek

nem kell értem aggódnotok
kis túlzással boldog vagyok

este innen hazamentem
jól aludtam korán keltem

elkezdtem a napot én is
elképzeltem a feléig

sötét lett  és halálmintás
visszajöttem ide inkább

megvizsgálni ezt a hajnalt
miből nyúlik ki a rakpart

honnan égbolt honnan város
üljetek le magyarázok

érezzétek amit érzek
igazából semmiségek

csak turisták integetnek
nagy hajókon öregednek

csak felszáll egy galambcsapat
öt kör után elnyugszanak

csak egy konvoj szirénázva
gazembert visz a munkába

támfal tövén reggelizők
ébredeztek még az előbb

dagadt szemű önarcképek
készülnek de törlik őket

egy lány meg egy barna vizsla
visszanéz a Margit hídra

megjöttetek ti is ketten
aggodalmas tekintettel

repülő is van az égen
jó helyen van célba érjen

nagyjából a szokott rendben
működésbe lépett minden

nézem ahogy jön a jövő
szelíd erős mindenevő

el se tudnám őt kerülni
én ne bírnék már örülni?

Már féltünk hogy nagyobb a baj
bipoláris tudatzavar

de ez csak egy gyógyítható
egypólusú depresszió!

Tudjátok mit test és lélek?
még egy üres órát kérek

hadd tűnjek el egy órára
hogyha tetszik meditálva

legyek kívül önmagamon
tényleg pocsék lesz a napom.

(és nehogy még meggondolják
megkezdem az üres órám)

Bosszankodva és lihegve
bámulnak a hűlt helyemre

de mielőtt még megélnék
elfojtják az istenélményt

továbbfutnak fejcsóválva
ágat rúgnak a Dunába

barna vizsla ugrik érte
messze ér a szívverése

hullámot ver visszhangot hajt
megdobban az egész rakpart.